1979 nyarát írjuk :)
Kiscsaládom 3/4-e (anya, apa, én) unokatestvérekkel karöltve felkerekedik, hogy meglátogassa az NDK-ban dolgozó nagybácsimat.
Nagymamám süt egy tepsi meggyes piskótát, és megkér minket, hogy kézbesítsük ki a süteményt az ő "kisfiának".
Annak rendje és módja szerint nekiindulunk a Nagy Kirándulásnak, a piskóta egy darabig a helyén, az elhatározás, hogy a piskóta megérkezik rendeltetési helyére szent és sérthetetlen.
Igen ám, de az út nagyon hosszú, néha már-már unalmas is, így nincs mit tenni, egyszercsak előkerül a süti. Először csak "mindenki egy falatot" kap, hogy megkóstolhassa, de mire észbekapnak, a dobozban alig van süti.
És akkor megszületik a nagy ötlet: együk meg az egészet, és nagybácsinak vigyünk egyetlen kockát becsületből, hogyha anyukája megkérdezi, milyen volt a süti, legalább válaszolni tudjon rá.

(Fenti történet családi szóbeszédek alapján lett rekonstruálva, tekintve, hogy én akkoriban 6 éves voltam, nem nagyon emlékszem a történtekre)

****

Kb. 2003(?) nyara
Meghívást kapok egy születésnapi buliba. Gondoltam, valamit sütni kéne, ami gyorsan megvan, és finom. Megint a meggyes piskótára esett a választás. Ünnepeltnek ajándék átadása, és mint egy mellékesként megjegyzem, hogy van ám a szatyorban egy adag süti is. A bulin nagyon sokan vannak, az én piskótám "kincstári elbánásban" részesül, nem kerül ki a közös asztalra. A buli jól sikerül, torok nem marad szárazon.
Másnap vendéglátóktól érkezik az üzenet a fórumon, hogy a piskóta életet mentett, nagyon jólesett a másnapos gyomornak

Azóta, ha nagy ritkán sikerül összejönnünk, meggyes piskóta nélkül nem jelenek meg